HALACHA: „Aki harmatot hullat” – ima betoldás

A vallásos zsidók közül is sokan, sokat utaznak világszerte. Megismerkednek a helyi zsidóságnak a sajátjukétól eltérő vallási szokásaival, és ez gyakran elősegíti vallási normáink mélyebb megértését.

Ilyen világjáró hittestvéreink érdeklődtek a minap afelől, hogy mi az oka annak, hogy a mi közösségeinkben nem mondják az Ámidá ismétlésében a „morid hátál” („aki harmatot hullat”) betoldást?

Az egyszerű válasz erre az, hogy az [askenáz] imakönyv írja így: Izraelben, ill. Izraelen kívül csak néhány közösségben mondják csak ezt a betoldást.

A kérdezőt azonban nem nyugtatta meg ez a válasz. Mi köze van a harmatnak a helyhez, Izrael földjéhez? Amikor esőért fohászkodunk az Ámidában, akkor az Izrael földjén hulló esőre gondolunk, függetlenül attól, hogy éppen melyik országban tartózkodunk (ld. Táánit 10a), és még a Föld déli féltekéjén (pl. Ausztráliában) is ugyanazokat a dátumokat követjük az esőért való fohász mondásában! Miféle különbség lehet harmat és eső között ebből a szempontból?

Az eső és a harmat között már a Talmud is egyértelműen különbséget tesz: „A harmatot és a szeleket [illetően] nem köteleztek [minket] Bölcseink, hogy említsük őket. Ha mégis akarja valaki említeni – említse. Mi az oka? Mondta Rabbi Chanina: Az, hogy nem maradnak el.” (Táánit 3a).

Rási megmagyarázza, hogy a szél és a harmat éppen azért nem maradnak el, mert annyira szükségesek a világhoz. „Ha nem volnának, a világ képtelen lenne megmaradni.” Fontosak, nélkülözhetetlenek, de éppen ezért a különleges jellegük is hiányzik az esőhöz képest. Az eső az, ami – alkalomszerűsége miatt – olyan esemény, amely külön említést követel az imában.

Az ima ebben (is) az emberi lelkivilágot tükrözi: nem feltétlenül azt emeli ki, ami igazán fontos és nélkülözhetetlen, hanem azt, amit szubjektíve különlegesnek érzünk. Az imának elsősorban emberinek és őszintének kell lennie, nem pedig tudományosnak vagy analitikusnak.

Ennek a talmudi alapú gondolatnak a nyomán az askenáz közösségek valóban nem is említik a „morid hátál” betoldást, míg a szefárd, ill. haszid közösségek említik. Ez utóbbiak a talmudi mondás másik aspektusát, a harmat nélkülözhetetlen szükségességét és fölötte érzett hálát hangsúlyozzák.

A Sulchán Áruchban az askenáz világra vonatkozó szabályokat, normákat lejegyző Remo (Rabbi Mose Iszerlesz, 1530-1572) is megállapítja:

„És mi, az askenáziak nem említjük meg a harmatot, sem nyáron, sem télen.” (OCh 114:3)

De mi a köze mindennek Izrael földjéhez?

A válasz történelmi, és egyben szociológiailag tanulságos. Az első vallásos askenáz közösségek, akik az utóbbi évszázadokban a Szentföldön telepedtek le, elsősorban a Báál Sém Tov (a haszidizmus alapítója) és a vilnai Gáon tanítványai közül kerültek ki. Előbbiek imarendje – az Árizált követve – a szefárd hagyományt veszi alapul, utóbbiak pedig ebben az ügyben szintén a „morid hátál” betoldás említése mellett döntöttek.

A később érkező, más hagyományt követő közösségek már ehhez a meglévő szokáshoz csatlakoztak (nemcsak a „morid hátál” ügyében, hanem még néhány más, imarendbeli és szokás-kérdésben is). Feltehetőleg azért, hogy a meggyarapodott szentföldi zsidó népesség vallásos közösségeiben a természetes sokszínűség mellett egyfajta egység és összetartás is kialakuljon.

BZ

Felhasznált forrás: https://rabbikaganoff.com/to-dew-or-not-to-dew/